Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


2010.05.04

Kovács András: Bernát dicsősége

 

"Ha  értékes kincset szeretnél találni, akkor keresd a Bibliában, Isten szavában"

Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is.

(Lukács e. 12:34)

Kovács András: Bernát dicsősége

Távol a falutól, lent a folyóparton állt egy összetákolt, gallyakkal megtámogatott, düledező kunyhó. Lakóját a falubéliek csak bolond Bernátnak nevezték, noha erre a névre okot igazából sohasem adott. Különcnek tartották, mert egyedül élt.

Magányában csak egy valaki osztozott: hűséges kutyája. Hajdanában kóbor eb volt, akit a faluból elüldöztek.
Étlen, szomjan kószált a mezőn, amikor Bernát ráakadt. A szerencsétlen állat egyik lábát csak húzta maga után. Bottal törhették el gonosz emberek. Talán. Ettől kedvelte meg annyira Bernát, ugyanis gyermekkorától kezdve ő is bicegve járt. Azóta jóban-rosszban összetartottak már több esztendeje.

Ha Bernát nagy ritkán bement a faluba, kutyája ott poroszkált mellette. Egy pillanatra sem hagyta el, gazdáját.
Mikor alakja feltűnt az úton már messziről felismerték, hatalmas csődület támadt körülötte és elkezdődött a gúnyolódás:
- Nézzétek a félkegyelműt!
- Micsoda pompás kísérőd akadt!
- Nézzétek, úgy jár mint egy király... - hahotáztak az emberek.
Ilyenkor Bernát csendesen megszaporázta lépteit és ahogy csak tudott, sietett ki a faluból. Az úton még sokáig követték, a gyerekek nyelvüket kiöltve csúfolták, gyakran kövekkel is dobálták.

A suhancok bandavezére, Márió, már régóta mesterkedett azon, hogy alaposan megtréfálja a "Félkegyelműt". Mikor észrevette, hogy mennyire ragaszkodik kutyájához, rögtön megfogalmazódott fejében a terv:
- Láttátok Bernát korcs kutyáját? Ugye milyen csúnya állat? Pusztítsuk el! - adta ki a jelszót. A gyerekek, jó tréfát remélve csatlakoztak hozzá. Ettől kezdve keresték a kedvező alkalmat.

Kitalálták, hogy a folyó legmélyebb, legörvénylőbb szakaszának partjáról fogják Bernát kutyáját a vízbe lökni. Minden készen állott, csak azt nem tudták, hogyan csalogassák vízközelbe az állatot.

Aztán elérkezett a nagy pillanat. Kílopakodtak a kunyhó közelébe. Márió előhúzott a zsebéből egy jókora füstölt kolbász darabot, madzagra kötötte és a kutya előtt a part irányába húzta. A gyanútlan eb elindult a csali után. A folyó parton a vad örvénylő víz láttán a többiek megtorpantak.
- Márió, itt mégsem kellene a kutyát vízbe lökni. Itt túl veszélyes, könnyen belefúlhat.
- Mi az fiúk, féltek ? Akkor menjetek haza! - hangzott a válasz. Azzal egy hirtelen mozdulattal vízbe lökte a békésen falatozó állatot. A szerencsétlen kutya nyüszítve próbált menekülni, de hiába. A fiúk ijedt arccal nézték. Csak Márió bámulta arcán önelégült mosollyal az állat küzdelmét.

Közelebb lépett a parthoz, hogy jobban lássa a kutya erőlködését. De ekkor hirtelen megcsúszott a nedves talajon. Hiába próbált megkapaszkodni, a parti fűcsomók kicsúsztak ujjai közül, belezuhant a vízbe.

Társai rémülten futottak a falu felé. A szerencsétlenül járt fiú pedig eszeveszettül kiabált a hullámok közül.

A nagy kíáltozásra előjött kunyhójából Bernát is. Kutyáját nem látva, rosszat sejtve a hang irányába indult. Iszonyú látvány fogadta, amikor megpillantotta hűséges társát a habok között vergődni, kutyájától nem messze pedig egyik leggonoszabb csúfolóját, Máriót fedezte fel, aki szintén életveszélyben volt.

"Menteni!" - volt az első gondolata.

Másodpercek tört része alatt fogalmazódott meg benne: "Menteni. De kit?
Én csak egyiket tudom megmenteni."

Hűséges kis kutyájára nézett, legigazibb társára, aztán a fiúra, aki otromba
tréfák sorozatával próbálta még nevetségesebbé tenni. Iszonyúan nehéz helyzetben volt, de döntenie kellett. Fogát összeszorítva, határozott, gyors mozdulattal a hullámok közé ugrott. Keserves küzdelem kezdődött...

Mire a falubeliek kiértek, a fiú már a parton volt, mellette pedig kimerülten Bernát. Fájdalmasan egyedül érezte magát, üresen nézett az örvénylő vízre. Az emberek döbbenten nézték. Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Ebből megértették: kutyáját már nem tudta megmenteni.

Ettől a naptól kezdve megszűnt a gúnyolódások és rosszalló tekintetek sorozata.
A faluban mindenki tisztelettel nézett Bernátra, s ha feltűnt bicegő alakja, már messziről, előre köszöntek neki.

Ezt a történetet  a www.canadahun.com egyik oldalán találtam, Karsai István topikjában. Megérintett nagyon, mert eszembe juttatta, hogy gyermek koromban én is részt vettem ilyen gúnyolódós csínytevésekben. Soroksáron nőttem fel, és ott is éltek olyan emberek akik mások voltak, mint a többség. Emlékszem, egy alacsony termetű ember háza előtt addig kiabáltuk a "törpe -  törpe" szavakat amíg egy bottal meg nem kergetett minket. Persze mi mindig gyorsabbak voltunk.  Volt a játszótéren egy park őr, akin mindig csodálkoztam, mert egyszer fél lábbal mankóval végezte munkáját, máskor két lábon, mankó nélkül. Akkor még nem tudtam, hogy műlábat használt és furcsának is találtam ebben a változatos megjelenésben. Őt is csúfoltuk és a közelében maradtunk, mert tudtuk, hogy nem tud utánunk futni.

És eszembe jut, hogy 14 évesen a villamos alól kikerülve én is a "mások" csoportjába kerültem. Átéreztem azt a fájdalmat amit a gúnyolódásokkal én is okoztam másoknak, most engem tett céltáblává. Megedződtem azóta, mint a történetbeli Bernát és azokat sajnálom akik ilyet tesznek.

Én a barátaimat, testvéreimet, gyerekeimet az egymás iránti tisztelet megadására, és a másság elfogadására vezettem és vezetem.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Budapest

bacsipista, 2010.05.17 13:47

Kedves Eszter! Köszönöm, hogy hozzászóltál az írásokhoz és köszönettel fogadom áldásodat.

István

http://www.hiszed-e.eoldal.hu/

Eszter , 2010.05.17 11:11

A velem történt c. beírásaidnál letiltottad a hozzászólást, így itt mondom el. Dicsősség az Úrnak mindazért, amit vele és családoddal tett.Áldjon meg benneteket az Úr.
Szeretettel:Eszter